2011. március 25., péntek

A metafizikai kabaré bugyrai (Manuela Gretkowska: Metafizikai kabaré)

A Metafizikai kabaré egy mutatvánnyal veszi kezdetét: a sztriptíztáncosnő megmutatja „a bűn gyökerét és farkát.” Azon túl, hogy a „mutatvány” főnév igéből képezhető, tehát cselekvő történést fejez ki, a bűn gyökerére való rávezetés, felfedés szó szerint értendő, ugyanis a táncosnőnek farka is van. A frazéma, és vele együtt egy erőteljes retorikai képződmény leépítését mégsem kell látványosnak gondolnunk, a bűn gyökerének megismerése inkább rituális beavatódást nyújt a könyv terébe, mégpedig az anuson át. „A végbélnyílás bejárata, út a test belsejének labirintusába. Mi más a meztelen test, mint a beavatás helyszíne. (...) A chartres-i katedrális labirintusának csak egy bejárata van, úgy látszik, ennyi tellett a középkori teológusoktól. A katedrális alaprajzára be lehet rajzolni egy kitárt karú embert. Ez az emberi alak férfi, a férfi labirintusába egy bejárat nyílik – az anus.” (7.) És ha az anuson át be lehet jutni egy szakrális térbe, elképzelhető, hogy a szöveg megpróbálja kijelölni saját határait?

Manuela Gretkowska, ahogy Aleksander Fiut ír róla a Magyar Lettre 2002-es téli számában (A. F.: Posztmodern a la polonaise), ideális példája a történelemtől való menekülésnek. A „menekülés a történelemtől” egy konstrukció, Fiut arra érti, hogy egyes lengyel írók következetesen elkerülik a lengyel aktualitások témáját, nem írnak a lengyel történelmi pillanatokról, és lehetőleg hazájuktól távol élnek. Azok után, hogy az emigráns létforma felszámolódott és elátkoztatott. Gretkowska példáját Fiut azért látja ideálisnak, sőt fejlődésnek is nevezi, mert az írónő műveiben kristálytisztán levezethető ez a mozgás, ami az ország elhagyásától a lengyel nevek mellőzéséig terjed. A Mi itt emigránsok vagyunk című regényében az egyik Lengyelországból érkező szereplő orosznak adja ki magát, világpolgárságát bizonyítandó egy ázsiai lány karjába veti magát, és mintha már itt Fiut valóban összezavarta volna a szereplőket, egyszer csak Gretkowska személyéről ír, vagy csak úgy tűnik? Gretkowska ebben a regényében még hozzáér a lengyelséghez, de már akkor, amikor az ujjak éppen elválnak – tenyérről, alkarról, karokról szó sincs, miért is lenne? Meglehetősen tudatos ez a viszony, Fiut mondanivalójának lényege, hogy Gretkowska szakítása Lengyelországgal programszerű hátatfordításnak minősül, és aminek hátat fordít, az nem más, mint azok a toposzok, amelyeket a kommunista iskola felhalmozott: „hamis kultusszal övezett nemzeti történelem és a honvágytól sorvadozó emigrációról alkotott toposz.” Igaz, tovább is van: mindezen toposzoknak a kigúnyolása ez a hátat fordítás.
A történelemtől való menekülés kétségtelenül az univerzális kultúra terébe tart, ezt is Fiut állapítja meg, egyszerű továbbgondolni, hogy miért. Gretkowska eszközei, elég csupán a lengyel nevek mellőzésére gondolni, mind-mind erre viszik fel az alapot. Gretkowska társadalmi felejtést szimulál, miközben lengyelül ír, miközben műveiben fokozatosan megszakítja a kapcsolatot Lengyelországgal. És persze miközben az emigráns létet szimulálja, és miközben élvezi, hogy a helyzet anakronisztikussága lassan átcsúszik a kigúnyolás regisztereibe. De az is lehet, hogy már eleve ott fogant.

A Metafizikai kabaré így kristálytisztán adja tudtunkra: a szöveg határai mesterségesen fenntartottak, és belőle csak a szövegköziség, az utalások tömkelege és a híg gnoszticizmus vezethet ki. Hát nem ellentmondásról van szó? Nem: tudnom kell, minek fordítok hátat, és azután mindent lehet.
Ezért aztán – mondanám, hogy Fiut ama tanulmánya miatt – létezik a Metafizikai kabarénak az az olvasata is, amely tisztában van a lengyel nevek mellőzöttségével, sőt, annak is tudatában van, hogy mindez csupán azért történik így, hogy a szimuláció hitelének a megkérdőjelezésére tett erőfeszítések kellőképp indifferenssé válhassanak Gretkowska számára. Talán attól is tarthat, hogy ez a mellőzés visszavonhatatlanul görcsbe rándul, hogy lebonthatatlan konstrukcióvá válik. A lebonthatatlan konstrukciók pedig nem a posztmodern sajátosságai.
A regény amúgy zseniálisan van megírva.
Formai kuriózum, hogy jegyzetként definiálódik: a nagyon rövid fejezetekben csillag jelöli a következő fejezet vonatkozó részeit, mintegy lyukat nyit, átsiklatja az olvasást a következő fejezetbe. S mivel maga az első fejezet is egy jegyzetet jelölő csillaggal kezdődik, magát az egész szöveget lábjegyzetesíti. Nem lehet megállni, hogy ne így fogalmazzunk: van egy fő történet, amelynek mondása közben valakit megzavar egy kisebb kitérő, eltöpreng rajta, engedi továbbgondolni egy érdekes szó kapcsán, végül visszatér az eredeti szálhoz, és hagyja a kitérőt. De mégsincs gond: a melléktermékként keletkezett hangulat kinövi magát. A szöveget nem kell félteni, továbbírja magát. Nem? Gretkowska gondolta ki azt is, hogy Leibniz egy olyan szobában ülve találta ki a monádot, ahol idegesítette a huzat.
Különben a regény szintén egy toposz-közeli, vagy inkább közhelyszerű, ezzel együtt hihetetlenül szomorú és feltehetően igaz tapasztalatra van kiélezve. Azt a tapasztalatot fogalmazza meg, ami egy varázslatos nő meghódítása (itt: megszerzése) után történhet: a nő elveszti varázsát. Hogy minden, ami erre a varázslatra épülhetett fel, lebomlik. Másképpen: oszlásnak indul. De ugyanaz. Csak ez is sokkalta plasztikusabb, vagy inkább szó szerinti, mint a bűn gyökere a táncosnő mutatványában, amikor a pici, szőrös farok az anusba bújik. A varázslatos nő Beba Mazeppo, „a kétcsiklójú nő”, aki „sztereó orgazmust” mutat be esténként a Metafizikai kabaré színpadán. A hódító Wolfgang, az ifjú költő, aki leharapja Beba Mazeppo egyik csiklóját. Önmagához kívánja kötni, véglegesen. Innen a varázslat eltűnése.
Mondjuk, ehhez fennköltség is kell, van is, de az olcsó, felhígulni látszó nagy filozófiai kérdések, na és a gnoszticimus rejtelmeit szabadon (értsd: tetszés szerint) tálaló figurák fontoskodó, a metafizikai borzongást megkísérteni vágyó cselekedetein keresztül. Ami ebben a formájában szándékosan erőltetett, nem természetes, tehát célja van. És a borzongás is csupán testi, a szellemi érzékelés ebbe fullad bele.
A legnagyobb élményt mindenképpen a szövegben való utazás játéka termeli ki. Tulajdonképpen a jegyzeteken keresztül fejtődik fel a regény szövete, hogy melyik link hová vezet, és miképpen érzékelhető a jegyzetek használatának valódi haszna – az ellenpontozás –, azt a jegyzetek adta ritmusból következtethetjük ki. „– Szűz vagyok. – Beba az asztal közepére tolta a vörös csipkeernyős lámpát. A kabaré zenekara lassú tangót játszott. A homályos lámpákkal megvilágított szomszéd asztaloknál férfiak ültek, akik gyengéden néztek a nők pillantásában talált más férfiakra. A füstfelhővel fátyolozott fekete plafonról fémszerpentinek és »BUÉK 1993« feliratú lufik lógtak. – Szűz* vagyok...” – és a jegyzet ide torkoll: „*A legjobb állapotban fennmaradt szűz csontváz Párizsban, a középkort bemutató Cluny Múzeumban látható. A szűz csontváza egy kör alakú teremben van felakasztva, majdnem közvetlenül a plafon alá, szemben egy unikornis két és fél méteres szarvával. Könynyen meggyőződhetünk arról, hogy egy érintetlenül meghalt hajadon csontjait látjuk, ha megvizsgáljuk a csontváz jó állapotban megőrződött szeméremeresztékét. Megcsontosodott, kissé perforálódott szűzhártya borítja.” (15–17.) Fölösleges belemenni, milyen vonzatai lehetnek a jegyzetekkel ide-oda futtató technikának. Ami bizonyos: a szöveg, azon túl, hogy tartalmilag felszabdalódni látszik, szerkezetében koherens. Mondhatni: nem rejti véka alá, hogy az összefüggések tetszőlegessége az, ami meghatározza egy regény szerkezetét, és azt sem, hogy a tetszőlegesség mesterségesen kialakított alkotási technika. Tehát irányított. Nagy titkot árul el?
És végül vegyük észre, hogy amikor azt mondjuk, hogy a Metafizikai kabaré színpadán, a Metafizikai kabaré asztalainál stb., semmi mást nem bizonyítunk, mint hogy szó szerint kell érteni mindezt, mert a cím saját magát jelöli. És itt kell keresni a Metafizikai kabaré bugyrait is. Vagy inkább: így.

(Manuela Gretkowska: Metafizikai kabaré. Nánay Fanni fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.)

[MEGJELENT: A HÉT] 

2011. március 22., kedd

Utasítások a sampon használatához

Ha a sampont a vizes hajra teszed, és elkezded dörzsölni mind a tíz ujjaddal, előbb körkörösen, majd kedv szerint hol jobbra, hol hátrafelé, tarkótól homlokig, vagy fordítva, akkor egy idő után a kitágult erekben a vér vágtatni kezd, és agyadat a gondolkodás friss tavaszi ereje csapja meg. Szinte ott fekszel már kinyúlva, becsukod a szemed, de titokban érzed, amint egy szellő besettenkedik az ajtó résein, és körbeudvarol. Hagyod, hogy körbeudvaroljon. A dörzsölést kissé visszafogod, már nem kell annyit erőlködnöd, mint a legelején, amikor még a sampon is csípte a szemed.

Pfű ül a fürdőkádban, és az ujjával a fejét dörzsöli. 
Benyitnak hozzá, többen is. Tiszta átjáróház. Marek a fésűjéért lép be, Ilda becsukott szemmel egy dezodort jött keresni, kétszer nekimegy az ajtófélnek, mire kitalál, Harun pedig csak azért jött, hogy megtudja, Pfű hánykor fog kimászni.
Pfű, akinek egy szíve van, a másik valahol gázfolyók mélyén pihen, nem szereti a hasonló kérdéseket, és legszívesebben nem is válaszol. Mióta tiszta átjáróház lett itt minden, Pfű teret hagy a kérdések lefutási idejének, és egyszer csak mindegyik kifullad. Ez a tapasztalata. Nem sok éves, hanem csak néhány hetes, mióta úgy döntött itt mindenki, hogy ő lesz a kérdések ura. Harun addig téblábol, míg eltöri a konyhában a tejesüveget, az utolsót, ami még akkorról maradt. Akkor ki fog tejért sorba állni? Pfű minden erejét összeszedi, a maradék egységet is kiszorítja tüdejéből, úgy ordít ki a kádból, hogy ki fog tejért. A lakásra ilyenkor mindig nagy csend borul, mintha egy pokrócot dobnának rá, amikor Pfű kiszól a kádból. Marek visszahozza a fésűt, bejön Ilda is, látható, amint hunyorog, szempilláin át nézi Pfűt, akinek ilyenkor megáll a keze a fején, ha valaki benyit, és visszajön Harun is megmondani, hogy lelép bicajozni.
Pfű mormog fürdőkádjában.
Harun kitolja a nagykerekű, hernyós biciklit, Ilda undorodva nézi, ahogy kiáll a kapu elé várakozó pózban, Harun meg csak tol, tol, megáll Ilda mellett, átveti a lábát a nyergen, ellöki magát, és elteker. Ilda hallja, ahogy a fogaskerekek elégedetten zümmögnek. Érte is jönnek, még visszanéz a ház felé, betapogat a fürdő ablakán, ott ül Pfű, és a fejét dörzsöli, mind a tíz ujjával.
Ajtócsapódás. Motor.
Marek teát önt.
Nem lehetetlen megérteni, hogy az ujjak körkörös mozgása, illetve a becsukott szemmel rímelő tökéletesen sima homlokbőr között kapcsolódási pontok alakulhatnak ki egy pillanat alatt, ha az ember a sampont a kellő mennyiségben adagolja, és úgy próbálja eldörzsölni, hogy az ujjbegyek alól egy csöpp se folyjon alá a homlokra, onnan pedig a szemhéjra, hanem minden egyes négyzetmilliméternyi felvitt samponból hab keletkezzen. Az így keletkezett habot pedig gondosan és szisztematikusan szét kell terjeszteni a koponya egész kerekségén; az ujjbegyek apró és fáradhatatlan munkája révén a hab lassan szét is terjed, megüli a koponyát fülcimpától fülcimpáig, homloktól tarkóig.
Harun meg éppen ott kerekezik végig, ahol a Forradalmárok vonultak fel, hajszálra pontosan azt az utat választja ki, gondosan bedől a kanyarokban, ahol azelőtt a hősök, fékez, ahol a mártírok miatt a tömeg szétrebbent vagy összehúzott, és végül őrült tempóban fordul ki a térre, mely minden Forradalmárokat végig élt ország terének hasonmása és változata. És ahogy kiér, tüdejét tiszta levegő tölti ki.
Pfű azt gondolja, jobb volna leredukálni ezt az egész emléktúrát, elég egy fék, és alászolgálja. Minek annyit hősködni?!
Marek behozza a teát a kádhoz. Egy kortynyit kilöttyent, Pfű felhúzott térdére, Pfű ránéz Marekra, megrovás, Pfű szürcsöl.

Ilda ekkor élvez el a hátsó ülésen. Milyen nyolcvankilencest dugni, kérdezik kintről, Pfű leengedi kezét, ráejti a kádvízre, nem csattan, de alámerül. A nyolcvankilencest csak úgy lehet megdugni, ha hagyja magát, különben nincs esélyed. Meg akarod dugni, de nem hagyja magát, viszont ha hagyja, akkor tiéd a mennyország. Mintha kétpercenként győzelemre vinnél egy forradalmat, éppen olyan, és még az sem gátolhat semmiben, hogy középen kilyukasztott óvszer lötyög a farkadon.
A sampont vízzel kell leöblíteni, ha az ember be tud állítani egy közepes hőfokot, az nagyon jó, hogy ne is legyen forró, de hideg sem, mert a fejbőr rettenetesen érzékeny, nem olyan, mint az alkar, vagy a kézfej, ami pont olyan melegnek érez minden folyadékot, amennyire az valóban meleg, a tusoló rózsáját  a fejed közepére célzod, hagyod, hogy kétoldalt lefolyjon a víz, hogy lemossa a habot, aztán körkörös mozdulatokat teszel, éppen úgy, ahogy a habot próbáltad, kevés sikerrel, szétterjeszteni a fejeden, ezelőtt néhány perccel. 

2011. március 17., csütörtök

4. Én vagyok neked (részlet a Mit nézel c. ciklusból)


Elvált asszonyt vettem el, három gyereket hozott a házasságba, én mégis vállaltam, mert nagylelkű vagyok, és tetszett ennek az asszonynak az alázatossága. Több gyereket, sajátot természetesen nem vállaltunk, túl sok lenne ez szegény Lénának. Első férje menthetetlen alkoholista, néha látni lehet, ahogy hazafelé ténfereg. Ritkán találkozunk vele, és egy esetet leszámítva, amikor együtt sétáltunk egy vasárnap délután a gyerekekkel, semmiféle kontaktus nem esett közöttük, vagy közöttünk. Ekkor a dülöngélő, vizeletszagú embernek egy tizest nyomtam a markába. Emlékszem, a gyerekek tágranyílt szemmel bámultak, azt akartam, hogy lássák, törődni kell az elesettekkel. Utóbb, bevallom, megbántam, elképzelhető, hogy megalázónak érezhették, hogy nevelőapjuk pénzt ad a vér szerinti apjuknak, már ha egyáltalán felfogták. Remélem, mégsem fogták föl. Léna sohasem hozta szóba, és inkább nem sétáltunk többé együtt, így hát nem is találkoztunk első férjével. Messziről láttam még néhányszor, egy taxi ablakából, vagy később vezetés közben. Szerencsére, nem gázoltam el..
A gyerekeim, akik az ő gyerekei utálják igazi apjukat. Ezt az irántam való ragaszkodásukból vezetem le, de ha nem is ragaszkodnának, tudnám, nem igen várnak semmit a régi apjuktól. Csak én vagyok nekik. Léna, ahogy már említettem, alázatos, hűséges asszony. Naphosszat a gyerekekkel bíbelődik, korán kel, későn fekszik, csupa házimunka, gyereknevelés az élete. Egy ízben kérezkedett fodrászhoz, és megvallom, alaposan át kellett rendeznem emiatt a havi költségvetésünket, de természetesen engedélyt adtam rá, és egy péntek délután valóban el is tűnt a házból. Két óránál tovább nem tartott az egész, a szalonig tartó utat is beleszámítva, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ráadásul a haján semmiféle változást nem észleltem, pedig ő váltig állította, a tarkóján és a homlokán is megkurtították valamennyire. Vagy nem tetszett neki a mester munkája, vagy megértette a fodrászatba járás fölöslegességét, mert többé nem kívánkozott. Kéthavonta maga vágja tincseit, miután a gyerekeket lefektette. Ül a tükör előtt, és a rozsdás szabóollóval nyesi a haját. Ha ilyenkor a hátához kerülök, és kíváncsiságomnak teret engedve bámulom, azt kérdezi, mit nézel, és az olcsó kenőcs idegesen kenődik szét természetes testhelyzetéből kifordított nyaka ívén, ahogy kifordult szemekkel a tükörben próbálja magát szemügyre venni, és egy utolsó pillantást szán még a kiszemelt hajtincsre, mielőtt halálra ítélve végképp a földre hull. 

2011. március 14., hétfő

Isten hozott itthon, Rajnai Eszter!

Életem utolsó napjainak egyikében ejtettem ki az isten nevét először őszintén, de akkor is úgy tettem, mintha a mondatban szereplő másik istent tartanám az igazinak, és ezért bűnhődnöm kell. Úgy tudom, hogy ha valakinek élete végén a lelkét vízben oldva hörpintik föl az angyalok, akkor bizonyos lehet affelől, hogy ideig-óráig megmenekül a gyehenna tüzétől, ám csupán annyi időre, ami alatt, élete eseményeit újrapörgetve, nyugtázhatja, hogy jó mesterséget választott, avagy rájöhet tévedésére. Hogy jó döntést hozott-e, azt az jelzi, hogy egyik utolsó mondatába bekerül az isten szó. Ha tévedett, ha más mesterséget kellett volna választania, akkor az angyalok a pokolból előcsapó lángokra húgyozva elveszítik lelkét, és örök kárhozatot nyer. Eldönthetetlen ezek után, hová jutok, én, aki hamis istent idéztem meg utolsó pillanataimban az igazi, egyetlen helyett.
Májusban, nem messze a házunktól egy étterem nyílt, és elég hamar fölkapott hellyé vált, úgyhogy oda kezdtünk el járni szüleinkkel havonta egyszer, sőt, bizonyos időszakokban, amikor jövedelmük engedte, kétszer is. Ekkor Rajnai Eszter már nem volt velünk, és az étteremben, amikor csak alkalom adódott, az ő hazajövetelének lehetőségeit latolgattuk, beleszámítva mindazon körülményeket is, amelyek elmenetelét és egyáltalán távolmaradását övezték.

A vendéglőt, eleget téve apáink és anyáink külön bejelentett igényeinek, úgy találták ki, hogy felnőttek és gyerekek külön helyiségekben étkezhetnek, ugyanis a felnőttéválás tényét mifelénk a nagyok asztalához való üléssel jelezték, míg a külön étkezés egyértelműen a kiskorúságot jelentette. Így tehettük meg azt havonként, hogy Eszterről szabadon beszélhessünk, míg szüleink, Apu és Anyu a felnőtteknek fenntartott helyiségekben politikáról és sportról társalogtak. A politika és a sport kérdései általánosan szólva a nagyobb értelemben vett közösség, vagy inkább valamiféle hagyományokon nyugvó közösködés csoportjának sikerét jelentette, mert természetesen mindig a siker szabta meg valakinek a társalgás véráramlatába kerülését, ezért, ha valaki elbukott, bizonnyal számíthatott arra, hogy városunkban a havonként egyszeri éttermi étkezés kirekeszti a párbeszédek hálójából. És mivel ezt senki sem kérdőjelezte, vagy inkább másította meg, arra kellett gondolnunk, hogy Eszter ezért kerülhet szóba csupán a mi, nem pedig a felnőttek körében, mert bukásszaga volt távollétének. 
Rajnai Eszter pedig minden kétséget kizáróan elbukott a felnőttek szemében, holott ő maga is, habár éppenhogy, de felnőttnek számított. Minket viszont teljesen lenyűgözött és személyének rabjává tett. Tátott szájjal figyeltük Esztert, ha közöttünk volt, hiszen olyasmikre ragadtatta magát, amikre egyetlen általunk ismert felnőtt sem, ugyanakkor teljesen természetesnek tűnt, hogy hasonló dolgokat nem is várnánk el más felnőttektől, sőt, egyenesen undorítónak tartanánk. Eszter viszont másfajta felnőtt volt, vagy a felnőttségnek azt a formáját tudta előttünk eljátszani, amely egyben gyerekesnek is hatott, és elhitette velünk, hogy mi is ott állunk a felnőtté válás kapujában.
Tiltott dolgokkal kereskedett tehát Rajnai Eszter, és sok egyéb között azt is bizonyosan tudta, hogy nem létezik karácsonyi angyal, nincsenek törpék, és hogy a csecsemőt nem a gólya hozza. Mindezzel a tudással határtalan módon elámította társaságunkat, annál is inkább, mert arról mélyen hallgatott, hogy akkor kinek köszönhető a fenyőfa, a sok ajándék, és nem utolsósorban az újszülött testvér. Nem adott cserébe semmit, de ezzel együtt mindent elvett, ami az életünket annyira komollyá és őszintévé tette. Volt viszont egy másik, sok tekintetben győzedelmes fegyvere, amit bevetett együttléteink során, úgy, hogy ne állhassunk ellen neki, és mindig akkor, amikor már vagy még nem is remélhettük. Ez pedig a melle volt, amit úgy vett elő, mintha csak vállát vonogatná, először lefelé, aztán egy fölfelé irányuló mozdulattal, miközben valami érthetelen módon kicsúszott, de csak félig-meddig blúzából.
Megérinteni, amire pedig olyannyira vágytunk, sosem engedte. Viszont vendégeskedéseknél nem kerülhette el egyikünk sem, Eszter sem, és mi sem, hogy ne egy szobába fektessenek le, és ilyenkor egyetlen, nyüzsgő fészekké változott a fekvőhelyünk, mindenki igyekezett a legközelebb furakodni és apró testét dörzsölni, ha csak egy pillanatra is. Ő viszont ezalatt egy cipőről álmodott, amit még ugyan nem készített el egyetlen suszter sem, de bizonyosan nemsokára megszületik az ötlete egyiküknek a fejében, és akkor nem lehet menekvése.
19... januárjában, az újévi ünnepségek idején, amikor szüleinkkel házról házra járva kívántunk boldog új esztendőt, Eszter szabadon közelkedett a két étkezőhelyiség között, s bár saját helyet jelöltek ki számára a nagyoknál, nem tudott lemondani még rólunk, mert ott túl senki nem fogadta még annyira csodálatának tárgyává, mint mi, ideát.

Ezzel el is érkeztünk Eszter elutazásának okához, vagy legalábbis egyik okához, hiszen kétségtelen, hogy a valódi okok természetéből fakadtak. Ugyanakkor ennél a pontnál megintcsak neki kell rugaszkodnunk, levegővel kell megtöltenünk tüdőnket, hogy a sóhaj, ami gátolhatatlanul előtör, megalapozottnak tetszedjen.
Keveseknek adatott meg, hogy egyetlen könyv boldogtalanná tegye egész életét, vagy legalábbis közrejátsszon benne. Rajnai Eszter életét, később sokan így gondolták, az a nevezetes könnyv indította meg a lejtőn, amelyet korunk egyik fiatal novellistája jelentetett meg az év első felében, és amelyre Eszter egészen véletlenül bukkant rá egy vendégeskedéskor, s aztán minden háznál igyekezett egy-egy újabb oldalt elolvasni belőle. A könyvről szólhatnánk jót és rosszat egyaránt, de mivel sosem olvastuk, csupán néhány messzi pillantást vethettünk rá, aztán még csak azt sem, mert szüleink, Eszter elutazása után elégették a városban fennforgó példányokat, nem mondunk semmit. Talán Eszter sem olvasta végig, talán csak belelapozott, beleszagolt, lehetséges, hogy a könyvbe fojtott illatok bolondították meg annyira, vagy a lapok között megtörő színek, hogy eltökélt szándékává lett a könyv szerzőjével való találkozás. Ezt pedig mindennél jobban szerette volna, ez lett az álma, egyetlen kívánsága, és csakis ennek tulajdoníthatjuk azt, hogy csakhamar tudomást szerzett arról, hogy korunk legfiatalabb és legígéretesebb novellistája országunk hírneves fürdőjére utazik. A tudás birtokában ezentúl Eszternek most már valóban egyetlen vágya lett, mégpedig az, hogy valamilyen módon ő is elutazhasson a fürdővárosba, mert azt szentül hitte, hogy ha már ott lesz, a novellistával való találkozás szinte kötelezően meg fog esni.
Hallani lehetett azokban az időkben emésztő erejű tüdővészekről, járványokról és nyavalyákról, amelyek fiatal lányokat támadnak meg, hallani lehetett azt is, hogy ezekből aligha van menekülés, és azt is tudni vélték sokan, hogy mindezen bajok városunk felé közelednek. A városunk fölött veszteglő füstfelhők pedig megérthették, hogy hát éppen őrájuk van szüksége Eszternek, Rajnainak, mert sűrűbbek lettek, csigavonókon lejjebb eresztették füstölgő hasukat, és máris nyakunkon volt, ha tetszett, ha nem a tüdővész. Esztert, a fürdőre utazását megelőző estén otthonában lehetett meglátogatni, és búcsúzóul mindenkinek egyenként megmutatta mellét, és bár most sem érinthettük, vigaszdíjként elmondta, hatalmas titokként ránk bízta, hogy egészségéért ne aggódjunk, mert semmi baja neki, csupán a novellistát szeretné látni mihamarabb, és egészen addig nem födte el mellkasát, míg ki nem hátráltunk a szobából.
Ismertünk titkokkal kereskedő embereket, tudtuk, hogyan válnak meg gazdájuktól és miként találnak újat maguknak, de titkot egyet sem ismertünk eddig. Valóságos intézménye lett most közöttünk ennek az egynek. Ezzel a titokkal azt kezdhetünk, amit csak akarunk, ha úgy kívánjuk, szétszabdaljuk, darabokra tördeljük és úgy őrizzük, de akár egyetlen tömbként, egy hatalmas jégtáblaként vagy süvegcukorként is magunkhoz szoríthatjuk, egyenként és felváltva, vagy akár egyszerre, úgy, hogy a külsők a belsőket, a belsők pedig a titkot, vagyis magunkat szorítják. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire jó titkokat uralni.
Így esett, hogy Esztert, Rajnait május derekán, amikor úgy fordult az idő, hogy a vasútról felszállt a jég, útnak indították a fürdőbe, ahová az út három teljes napon át tartott, és a harmadik nap végén sem lehetett biztos senkifia a megérkezésben. A megérkezés pedig az alábbiként eshetett meg, hiszen nem tartózkodtunk ott, de folyamatosan biztatgatva magunkat, elmondhatjuk, hogy Eszter, Rajnai könnyedén megtalálta a szállót, pedig a fürdő nyelvét alig is beszélte, s ha beszélte is, hadarva, ahogy idegen nyelveket szívesebben tanul meg az ember, azután sorra beiratkozott a kúrákra, amiken reményleni gondolta találkozását a novellistával. De itt elvághatjuk a szálat, mert a mi helyzetünk reménytelenné vált mindeközben. Olybá tűnt, mintha egy mesét kellene abbahagynunk.
Bár, ha jobban belegondolunk, eldönthetetlen, honnan vette kezdetét a mese, talán nem is mesének kell neveznünk, hiszen minden mese pontosan és érthetően kezdődik: hol volt, hol nem volt, hanem valami egészen másnak, de hogy ez a más mi volt, azt csupán sejthettük, mert az, aki elmondhatta és megmutathatta volna, Eszter, Rajnai, nem volt közöttünk. A mesék elpárolgása életünkből mindazonáltal sugallhatta azt, hogy hamarosan új helyet jelölnek ki számunkra vacsoráknál és ebédeknél, a templomban és a színházban egyaránt a felnőttek, a mi szüleink, és ezt, megvalljuk, mindenikünk izgalommal várta. Arról is kezdtünk leszokni, hogy a pajtási szeretet jegyében mondjunk ezt vagy azt, hogy a gyermekkorban fogamzó barátság nevében adjuk kölcsön játékainkat, amelyek így egykettőre kedves emlékekké alakultak, amiket nem szívesen dob ki az ember, de a polcon ott tart. Mégis, mindezen változások felismerése ellenére szerencsétlenül éreztük magunkat, mert, mondjuk, a felnőtteskedés legfontosabb jegye, vagyis az a jegy, ami számunkra leginkább a felnőtteskedést mutatta, a blúz alól kibuggyanó mell menthetetlenül elérhetetlen volt számunkra. Megfordultak, ó, igen, megfordultak társaságunkban más nemű lények, mint mi magunk, találkoztunk más lányokkal, de ezek összehasonlíthatatlanul kevesebbek voltak, mint Rajnai Eszter, nem izzott bennük semmiféle hajlandóság a magamutogatásra, legföljebb hosszas kérlelés árán hajtották félre szoknyácskájukat, vagy feszítették előre lapos kis mellkasukról a blúz nyakát. Senki nem értette közülük, milyen az, amikor Rajnai Eszter a legapróbb kérlelés nélkül, nem is szándékosan, hanem a vele született mozdulattal és e mozdulat kívánásával veszi elő hófehér mellét, szinte szórakozottan, mintha csak otthon vetkőzne le magának a tükör előtt.
Aztán az a hír kezdte felütni a fejét, hogy Rajnai Eszter megtalálta a novellistát, aki most már csak neki ír, mert múzsáját vélte felismerni benne.
Hogy Rajnai Eszter nem akart hazatérni többé a fürdőről, annak két következménye lett, mondhatni, egyik súlyosabb a másiknál. Mindeközben persze azt is el kell modnanunk, hogy az átültetések, az új helyek kijelölése lépcsőzetesen történt, rajonként ragadták el a felnőttek közülünk társainkat, barátainkat, és míg eleinte élt bennünk a remény, hogy a felnőttek asztalánál újra együtt lehetünk, az asztalhoz ülve csakhamar kiderült, hogy ez korántsem lehet így, hiszen minden apa maga mellett akarta nagykorúsítani a fiát, azt akarta, hogy mellette üljön. Persze, előnye is akadt az átülésnek, hiszen így szerezhettünk tudomást Rajnai Eszter dolgáról a novellistával, mégpedig részletekbe menően, ami, elképedve vettük tudomásul, mégis jóval szegényesebbnek hatott a mi tudásunkhoz, titkainkhoz képest, pedig nekünk senki sem szállította a híreket. A valóság, a felnőttek valósága meglepően kopárnak tűnt, színtelennek, eleinte azt is gondolták sokan közülünk, hogy nem Rajnai Eszterről, hanem valaki másról van szó. Csupán a név volt átkozottul azonos. Az is feltűnt, hogy lassan egyenként magunkra maradunk, hiszen a korábbi érintkezéseink, amikor könyök a könyök mellett üldögéltünk lábunk lógatva a gyerekeknek fenntartott étkezőasztaloknál, egészen mentes volt a társalgási szabályoktól, bárki megszólalhatott bármikor, egyszerre beszélhettünk, közbevághattunk. A felnőttek asztalánál viszont egyikünk sem juthatott szóhoz, így aztán további csapásként zúdult ránk az asztaltársaság ítélete az írói mesterség ellen, hiszen Rajnai Eszter elutazása óta, mivel pontosan ismertük az okát, mindenikünk novellistának készült, és az írói mesterség kitanulását vette fejébe. Eddig sem hallattuk sokat a hangukat, de ezek után még csöndesebbek lettünk, és bár a természetes testi növekedésünk megkívánta volna az ételek bőséges fogyasztását, étvágyunk is elszállt, sápadtan világítottunk az egészséges, pirosfejű felnőttek között. Ekkorra pontosan tizenketten maradtunk, akik titokban az írói mesterségre kívánták adni a fejüket, némelyek közülünk a női melleknek a természetben föllelhető alakmásairól szerettek volna elbeszélő költeményeket alkotni, szintúgy mások a nők viselkedésének különböző lehetőségeit boncolgatták volna szélesívű esszékben, és így továb, de senki nem kívánt olyannyira erősen Rajnai Eszterről magáról írni, mint én.
Itt újabb mély lélegzetet kell vennünk, annál is inkább, mert ez az a pont, ahol újból szétválik, de ezúttal végleg az, ami oly sokáig egységesen működött, és mindegyikünk saját hangot választ magának, ha már a témák ennyire szerteágazóvá alakították terveinket. Nem egyszerűen az egyes szám első személy tért vissza mindegyikünkhöz a felnőttek asztalához való átülés után pár nappal, hanem a személyes, felelőségteljes hanggal együtt valamiféle idegenségérzet is, ami olyan kérdések környékén ütötte fel rendszeresen a fejét, mint például, hogy miért ébred föl szinte azonnal az ember álmából magömlés után. Én legalábbis így voltam vele, és bár sohasem láthattam meg az arcát az álmomban succubusomként megjelenő nőnek, tudni véltem, hogy nem más, mint Rajnai Eszter keres föl éjszakánként, hogy ő ölel, és ő dugja lába közé farkamat, ő mozog rajtam, és ujjait tágra nyílt szemembe nyomja, hogy az arcát sose láthassam. Vívódásaim hosszúra nyúltak, a hajnali magömlések után nem tudtam elaludni, ezért reggelre fáradtabb voltam, mint lefekvéskor, a szemem alá táskák nőttek, szemgolyóm vörös volt, akár a lenyugvó nap széljárások előestéjén, sápadt színem méginkább előtűnt, és a kezem reszketeggé vált. Így ment ez egész nyáron, a lepedőim rendre átnedvesedtek spermával és izzadtsággal egyaránt, és szeptember elejére, már iskolakezdés előtt hiába foglalhattam helyet a felnőttek között, a széken alig is bírtam ülni, falat nehezen ment le a torkomon, halott voltam az élők között. Az élők pedig, ezt pontosan megfigyelhettem nehéz szemhélyam alól, az élők, egykori társaim vörösebbek voltak nemzőatyjaiknák, hangosabban beszéltek, mint valaha is tették, és eszük ágában sem volt többé női testrészekről firkálni, lemondtak Rajnai Eszterről, a novellistaságról, le a boldogtalanságról.

Szeptemberben, az iskolakezdés napján apám kivett az igazgatótól, anyám összekészítette bőröndömet, egy apró táskába gyűrt bele mindent, amire szükségem lehet a fürdőben, és ahogy a vasút megengedhette, elindítottak Rajnai Eszter felé.
Harminc évvel később, ahogy a fürdőváros állomásán leszálltam a szerelvényről, amely valóban úgy tűnt, évtizedeket pöfögött velem völgyekben, síkságokon és alagutakon át, ott állt előttem Rajnai Eszter, de megszólítani mégse mertem. Alaposan megöregedett, akkor már tudtam, a novellista két hét után faképnél hagyta, az ötödik abortuszán esett át huszadik születésnapjáig, azután kétszer elvált, egyszer vadházasságban élt, majd ahogy átlépte a negyvenedik életévét, egy idős úrra felügyelt, akinek házából sokáig, az öregúr halála után sem volt hajlandó kiköltözni, rákos daganatok következtében elveszítette bal mellét, közvetlenül a szíve fölül vágták le. Végül, amikor az örökösöknek sikerült kilakoltatniuk az öregúrtól, úgy döntött hazatér. A vonat, amivel magam is érkeztem, csupán addig vesztegelt itt, a végállomásán, amíg a mozdonyt a szerelvény elejére kötötték, aztán visszaindult városunkba. Rajnai Eszter, fél mellével, kézitáskájával és egy bőrönddel felkászálódott az egyik frissen kiürülő vagonba, bele az emberek ottfelejtett melegébe. Talán mindig is erre várt és vágyott, mert a peronról jól láthattam, hogy valami érthetetlen mosollyal az arcán foglalta el helyét, és nyomban el is aludt. Nem nézett ki a koszos ablakon, nem futatta végig szemét utoljára az állomáson, az embereken, a város felett gomolygó párákon, amik talán a fürdőgödrökből csaptak föl, vagy csak az emberek lelkéből, hanem csak aludt. Akkor is aludt, amikor a szerelvény végre kigördült az állomásról, és én, egy fülkével odébb, hátamat nekivetve a falnak, amin túl Rajnai Esztert sejtettem, csak remélhettem, hogy a hazaérkezésekbe csöpögtetni lehet némi örömet. Ezért aztán elsőként ugrottam le a szerelvényről, ami nagyot sóhajtva gördült be az állomásunkra, és úgy rendeztem, hogy engem lásson meg legelőbb, és azt mondhassam neki, Isten hozott itthon, Rajnai Eszter, pontosan úgy, mint aki mégis reményli az örök életet.

2011. március 9., szerda

A Dzsamal-findzsa

A legkisebb findzsa lehetett, amit valaha is készítettek, úgy tűnt, ennél kisebbet már el sem lehetne képzelni, nemhogy létrehozni, ha azt mondta volna valaki rá, hogy gyűszűnyi, hazudott volna, mert gyűszűnél százszorta kisebbnek hatott, és törpeségén, zsugordottságán még a kiállítási fény sem segíthetett, mindazonáltal Dzsamal pontosan tudta, hogy a kávémennyiség, ami ki tudja tölteni a szegényesnek mondható űrtartalmat, nem függ össze a findzsa befogadóképességével, mert ha például ezer kilónyi őrleményt használnak egyszerre föl a főzéshez egy hatalmas dzsezvában, akkor abban az egy cseppnyi folyadékban, amit az apró findzsába öntünk, benne van az ezer mázsányi őrölt kávé összes ereje, és ez a felismerés elszédítette. Több napja ittasultan kóválygott a termekben, minden délelőtt és délután jegyet váltott a kiállításra, aztán csak másodnaponként járt el megnézni a findzsát, mert a teremőrök gyanús szemmel kezdték méregetni, végül döntött: nem várhat tovább, meg kell szereznie az apró kávéscsészét, mielőtt még végérvényesen kiutasítanák a múzeumból.
A porcelánfalú csésze halványkék zománcozású hasán apró figurák játszhattak bújócskát a körbefutó levelek és két fa árnyékában, egy kertben, de messziről mindez egy végeérhetetlen körtánc alakjainak összefonódó, egymásba forduló és szétválaszthatatlan örvényének hatott, úgyhogy Dzsamal a múzeumból kifelé vezető úton úgy érezte, hogy a markába rejtett csésze ragadta meg őt, és nem fordítva, hogy ez az örvény húzza, tépi valami ismeretlen hely felé, vagy inkább egy mélyben föllelhető pont felé, aminek szívóereje felfoghatatlanul hatalmas és így teljességgel ellenálhatatlan.
Minek is hoztalak el, kérdezte szétnyitott tenyerétől egy padon, és közben úgy szédült, mint kora hajnalokon régebb, amikor a müezzinre kelve tisztálkodott és a hideg vízzel az éjszaka ráköszönt dzsinneket locsolta messzire. Legyen szép napod és hosszú életed, köszöntötték a mecset előtt, és ő illedelmesen viszonzott minden egyes jókívánságot. Egy parszdzsitól hallotta még régebb, a párducok gondozójától, hogy a dzsinnek távoltartására  a hideg víz a legalkalmasabb, és azóta minden reggel eszerint cselekszik – locsolja magára a jeges vizet. De úgy látszik, a dzsinnek visszatérnek, amint megneszelik, nincs a közelben lehetőség arra, hogy ellenük bármit is tudna tenni bárki is.
Rabb Adil azt mondaná, nem ok nélkül szabadultak rád újfent, fiam, a dzsinnek akkor jönnek, ha megérzik vesztedet, morogja Rabb Adil, és mutatóujját magasra tartja, és akkor tisztán látszanak jobb kezének hiányzó ujjai, amiket Bécs ostromakor lőttek el, és a hiány most sokkalta jelenvalóbb, olyan, mintha Rabb Adilnak mind az öt ujja meglenne, és mind az öttel egyszerre intené Dzsamalt és a körülötte ólálkodó dzsinneket.
Egyszersmind a findzsa elviselhetetlen jelenvalóságára emlékezteti újra és újra Dzsamalt, ugyanakkor az örömöt sem tagadhatja le, nyomhatja el végérvényesen, hiszen az aprócska kávéscsészé nélkül élni sem tudna, még akkor is így érzi, ha a lopás bűnével együtt készteti örömre a szorongás.



Hosszas előkészületek után, ha nem is ezer mázsányi, de a házban fellelhető teljes kávémennyiséget kifőzi, hogy egész nap nem csinál egyebet, csak a dzsezvát simogatja, cukorral egyelíti a kávét, igyekszik belesűríteni egyetlen főzetbe tudása lényegét, hogy abban az egy csepp kávéban ötszáz év elfogyasztott kávézamata beleolvadjon.
Rabb Adiltól tudja, hogy Bécs ostromakor a kávé megpenészedett, az onbasik már másnap jelentették, hogy így nem hajlandóak harcolni a katonák, végül általános felháborodás miatt abbahagyták a hadjáratot. Dzsamal hiába bizonygatta, hogy nem így történt, hogy János király felmentő seregei a ludasak, de nem, Rabb Adil a penészes kávéra esküdözött, és az ujjait mutogatta. Nem szabad a kávénak rosszul pörköltnek, Allah segíts, penészízűnek lennie.
Dzsamal a gyűszűnél százszorta kisebb findzsából elfogyasztott kávé után egy álomban találta magát, amit sehogysem tudott megmagyarázni, sem másnap, sem soha, valószínűleg azért sem, mert Rabb Adiltól, a müezzintől és a Várostól is észveszejtően messzi volt, és azért sem, mert talán magyarázata sincs az álomnak, hacsaknem a dzsinnek mesterkedéseit nem vesszük figyelembe.
Dzsamal arra ébredt, hogy egy kertben fekszik, és hogy ólomlábai sehová sem vihetik el, és hogy a kör alakú kertben mindössze két fa áll, azonkívül indaszerű kúszónövényeket látott maga körül. Végül egy vénséges banya állt elé, és kitakart szemérmével kezdte el ijesztgetni Dzsamalt, aki félelmében a földre vetette magát, mert elfutni nem volt képes. Ezután Dzsamalt választás elé állították: egy fiatal és egy idős nő közül kellett magának ágyast választania, és miután Dzsamal az előző banyától való félelmében a fiatalt választotta, egyesülésük közben a fiatal, gyönyörűséges nő banyává változott, és Dzsamal hiába futott, újra és újra a vénséges vénasszony karjaiba jutott vissza, hiszen a kert kerek volt, akár egy findzsa hasa.
Rabb Adil hosszasan beszélgetett még a teremőrökkel, akiknek eddig fogalmuk sem volt, miért nevezik Dzsamal findzsájának a gyűszűnél is gyűszűnyibb kávéscsészét, és kíváncsian hajoltak az üvegbúra alatt álló apró tárgy fölé, hogy alaposabban szemügyre vehessék a szerelem elől menekülő, kétségbeesésbe hajszolt Dzsamalt, aki tévesen azt gondolta, a szerelem csak a fiatal nőben található meg, holott a szerencsétlen effendi egy csöppnyi kávéban benne tudta sűrűsödni ezer mázsányi őröltkávé minden egyes porszemének ízét és zamatát. Amíg az őrök a bolond Dzsamal eszeveszett menekülését figyelték, Rabb Adil átcsoszogott a fegyverterembe, hogy végre visszaszerezhesse jatagánját, amit Bécs alatt lőttek ki a kezéből három ujjával egyszerre. Néhány dzsinn is tiszteletét tette még aznap délután a múzeumban, de semmi említésre méltót nem cselekedtek.

2011. március 8., kedd

Kijárat (Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára)

(Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára. James Bond Bácskában. Kalligram, Pozsony, 2005.)

Lovas Ildikó regénye azzal veszi kezdetét, hogy a különlegesen titkos ügynök, James Bond, alias Dusko Popov, akinek jelentéseit mellesleg állandóan figyelmen kívül hagyják, fejest ugrik a tengerbe. Szarok az Adriára, mondja később a regény elbeszélõje. De ez tényleg később lesz, a magántörténelem egyik eszköze, James Bond valójában az elbeszélő egyik alteregójaként ugrik fejest a történésekbe, vaktában, mégis könnyedén, valamikor 1941 tájékán, amikor Pearl Harborra figyelmeztető jelentését figyelmen kívül hagyják felettesei. Mit szar le tehát az elbeszélő? Az Adriát? Igen, az Adriát. Az a regény címe, hogy Kijárat az Adriára. Egy narratíva fontos eleme ez, olyan narratíváé, mint amilyennek Trianon, az elszakított Erdély stb. bizonyult. Tegyük fel, hogy nincs kijárat az Adriára.

Az Adriára azért nincs kijárat, mert a regényben éppen azt a területet bombázzák, ahol kijárat lehetne. Ez már nem az 1940-es években történik, hanem a kilencvenesben. Az elbeszélés jelene ugyanis azt akarja, hogy jelen időben legyen elmondva a múlt is. Így következnek egymás után azok a történetek, amelyek a múlt hozadékaiként a jelen szörnyűségeihez hasonulnak, nincs átmenet, Dusko Popov, alias James Bond úgy halad keresztül az időn, 1980. május 5., hétfõig, Josip Broz Titó haláláig, hogy magával hozza a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság rémtörténeteit. Mert ilyenek is vannak. Úgy halad keresztül mindenen, hogy közben tudja a kérdésre a választ: „A pina tehát fontosabb volna az országhatárnál?” (125.) Ilyenformán a kijárat és az Adria magántörténésekre bomlik le, a nagy elbeszélés darabokra törik, s a darabok, mint kiderül, rendelkezhetnek saját, ha nem is kerek, de kikerekíthető történettel. Az elbeszélő számára is. Hogy például: „Rám zúdult az Adria, és összetört, nem maradt belõle más, csak az omisi napfelkeltében összeölelkező szüleim alakja.” (186.) És az is bizonyos immár, hogy „a szerelem próbája a tenger mellett történik meg.” (167.) Nincs másképp a kijárattal sem, ami ebben az esetben az elbeszélés szabadságának egy olyan szegmensét jelöli, ami hihetetlenül hétköznapi tud lenni abban az esetben, ha nincs szükség elbeszélésre. Amikor van kijárat az Adriára. Ezért van az, hogy a kijárat az Adriára narratívája a személyes kontextushoz kötött, már nem a nagy narratíva részeként adott. Ennyire vulgárisan: egy, a volt Jugoszláviában élő nőnek a vágya arra, hogy a nyarat az Adrián töltse.
Az elbeszélő pozíciója mindazonáltal nagyon is összetett. És keresésben van. Nem csak azért, mert James Bond, alias Dusko Popov szoknyavadász és titkos ügynök történelmi „utaztatásával” felülírja az egyéni történetek elmondásával a történelmet (megkeresi a történeteket), hanem azért is, mert az elbeszélés helyszínei közül Bácska az egyetlen, amire nem illik a helyrajz. Holott James Bond Bácskában van. De azt is tudjuk, Dusko Popov jelentéseit nem veszik komolyan. Nem lehet komolyan venni, hogy valaki Bácskában él, miközben máshelyt is élhetne. Pécs, Budapest, Győr, München. Az ismétlődő városok valamelyikében. Igaz lenne az, hogy az elbeszélő csak ott lakik, de nem él ott? És az a kijelentés, hogy „2000 szeptemberében és októberében egészen közel került a cél, hogy ezután már élni is fogok itt, ahol eddig csak laktam...”? (90.) Akárhogy is van, Dusko Popov, James Bond, az elbeszélõ egy újabb háború utáni helyzetet ír le, amivel saját pozíciójuk megtalálását kívánják elõsegíteni.
Erre jó a múlt történeteinek az újramondása is. Hogy a második világháború harcaiban részt vevõk kitartásáról szóló dicshimnuszok („Nem maradt más, mint a remény: túl kellett élni a háborút, ha valaha még kefélni akartak.” – 26.) immár teljesen ironikusan a jelen következtetéseinek felelnek meg: „Úgy jártunk ezzel az utolsó országgal is, mint az összes többivel: csak nevekben, emlékekben marad fönn.” (203.) És a gúnyolódás, akár önmaga helyzetével: „Jaj, milyen jó is lehet, ha kisebbsége van egy népnek. Más reggel az ébredés, mert megvan a lehetõsége annak, hogy tehet érte valamit.” (157.) Hogy persze, adottak a múlt nagy tanulságai, de hiábavalóak, mert a bombázások, a népirtás, a tisztogatás úgy ismétlõdik, mintha a tanulságot mondaná fel valaki vigyorogva. A vonatról leráncigált muzulmán férfiak és fiúk tarkón lövésével egyidõben. Persze, nagyon jó kisebbséginek lenni. Szarajevóban? Szarajevóban kaptam a fiam reményét, mondja még az elbeszélõ.
Lovas Ildikó regénye (jobb híján nevezzük így, mert lehetne emlékezés, krónika, naplószerû feljegyzések stb.) egyértelmûen ahhoz a sorozathoz kapcsolható, aminek Bánki Éva Esõváros címû regénye is része, abban az értelemben, hogy újrafuttatja az emlékezés aktusait az elmúlt évtizedeken. Csak a misztikumot leellenõrizhetõ, számokban és adatokban konkretizálható tényekkel helyettesíti be, ami szintén egy adekvát módja a múlt elmondásának. Németh Gábor, Darvasi László neve sem hagyható ki, amennyiben megpróbáljuk elhelyezni a Kijárat az Adriára. James Bond Bácskában című regényt, előbbit stílusa, utóbbit a háború utáni helyzet tematizálása miatt említve.
A legnagyobb hozadéka ennek a regénynek mégiscsak az, hogy bebizonyítja: a nagy elbeszélések hatálytalanítása a személyes történetek és az irónia segítségével valósítható meg. És mivel a narratívák száma végtelen (továbbgondolható: mi történt 1989 decemberében, vagy mi 1990 márciusában Marosvásárhelyen?), ez a könyv igencsak előkelő helyet érdemel. Ha már adott a kijárat.

(Megjelent: A Hét)

2011. március 7., hétfő

Milyen is egy nőváros? (Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros)

Kőrösi Zoltán: Budapest, nőváros. Kalligram, Pozsony, 2004.

A Szabadság híd a Dunával, átellenben a Közgáz egyetem épületének felvétele szerepel Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros című könyvének borítóján, mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a főváros átírásával felszínre hoz ebben a címben; érzékeny, de megfelelőképpen adagolja a rútságot, ha szükséges, Budapest, de felismerhetetlenül szép, mintha a kiküszöbölő, szelektív képzelet egy elkülönített, személyes, mégsem magán-, hanem közteret – a város egy darabját – illetné azzal a tulajdonnévvel, ami egy jóval nagyobb területen elhelyezkedő városhoz tartozik megcáfolhatatlanul.

Vagy mégsem? Kőrösi Zoltán azt a szűkebb teret lakja be írásával, azt a helyet tulajdonítja Budapestnek, ahol él, ahol mindennapos, ahol a hétköznapjai visszatekerednek és az észlelés írásba átfordított hatalmánál fogva egy közös történet részeivé válnak, Budapest, nőváros címen. Mert tulajdonképpen ez az egyetlen összetartó erő, ami kötetként működteti ezeket az írásokat, és ha kölcsönös viszonyt feltételeznénk, ne riadjunk vissza, valóban így működik ez: a történetek a városról szólnak, a város pedig a történetekről. Nem pusztán helyszín, hanem a történet egy része, bele van itatva a történet: a falakba, utcakövekbe, házakba, lakásbelsőkbe, és nem utolsósorban az emberek arcába. Akkor sem tévedünk, ha metonimikus viszonyt gyanítunk, hogy a város egy részét hívjuk Budapestnek; nem a város egy része, nem ezt a körülírást, hanem egyszerűen a Budapest elnevezést használja az elbeszélő. És az is igaz lehet, hogy nem csupán helyszín a helyszín, hanem a narráció része, mert különben mi végre lenne tele ez a könyv képekkel, mi végre simulnának a képek a szövegek alá, és ugyanúgy, ahogy a helyszín sem helyszín, hanem valami több: a kép sem illusztrációként van jelen, hanem a szövegek részeként. Ugyanúgy tagolódik is. Soha nem látjuk egészében a képet, hanem csak részletei villannak fel, nagyítódnak, töpörödnek, nyúlnak, torzulnak, közelítődnek, oldódnak. Mintegy leképezi az író munkáját, ahogy az megalkotja, epizódról epizódra felépíti a történetet, vagy csak egyszerűen leír... nem, nem ír le egyszerűen, hanem rég látott részletező kedvvel felépít, szinte fényképez egy-egy helyzetet, utcarészletet, arcot, vagyis mindazt, amit a képek is szállítanak, hoznak magukkal, ugyanolyan otthonossággal és idegenül egyszerre, ahogy Kőrösi Zoltán felépíti vagy rekonstruálja az egykor volt és mostani Budapestet. És tudjuk, mit jelent az, amikor azt mondjuk, Budapest.
A cím, Budapest, nőváros nem csak a főváros játékos fölülírását, majd egy utca és térdarab behelyettesítését végzi el, hanem a kijelentéssel kijelöl egy álló időt, egy olyan időt, amit elkülönítve, kiemelve kezel, amivel el lehet bíbelődni, megfigyelni, mi tartozik hozzá, milyen emberek lépnek be ebbe az időbe, vagyis milyen tér jön létre ezáltal. És amikor az idő térrel bővül, ott óhatatlanul pontos leírásra van szükség, körülírásra, ami milliméterről milliméterre köteles dokumentálni, hogyan jelennek meg a külföldi kirándulóbuszok a téren, miként söröznek késő délután a tér lakói, hogy milyen a bokrok közé magán könnyíteni elvonuló cigánylány felcsörrenő mobiltelefonjának Törökindulója, és főként: miféle történeteket kell, ugyanolyan precizitással, mint ahogy fákat figyel meg például az ember, leírnia. Ennek megfelelően tárgyilagosak azok a közlések, amelyek egy-egy ember történetét vezetik fel: „Egy ember története, aki egy délutáni álomból felriadva félálomban vizelni botorkál...” (115.); „Egy férfi története, aki hat évvel ezelőtt egy viharos szerelem révén elcsábított egy nála valamivel idősebb, kisgyermekes anyát.” (117.); „Egy asszony, egy vidéken, a Tisza-parti város egyik lakótelepén élő nyugdíjas öregasszony, aki csaknem az egész napot szenderegve tölti.” (140.). Mindazonáltal legalább kétfajta megközelítését dolgozza ki Kőrösi Zoltán annak, miként írható le ez az egyszerre szűkre szabott, de mégis hihetetlenül tág hely.

Az első az álló idő törvényei szerint alakul, mintegy szorosan hozzátartozik a címhez, a címben megfogható folytonosságot, időtlenséget, mozdulatlanságot követi, és ezt részletezéssel, precíz leírással szolgálja ki, mintegy az ismertetésben elmerülő lassú fuldoklással. Állandó, visszatérő szószerkezetek játszanak alá ennek a leírásnak, újra és újra nekifut, az elmondás nehézségével számol le az elbeszélés, a leírás: „A mi környékünkön az is szép...”. Nem pusztán variációkról van szó, hanem leltárról, ami a képzelet és a konkrét tudás közötti vonalat mosva össze sűrűsödik listává.
És van egy másik fajta történetmondás, ami kifut az álló időből, ami elszakad és távolabbra iramlik, gyökerei és nyelvi megformáltsága azonban szintén a végtelen időhöz köti, ahhoz a síkhoz, ami konkrétan megfogható térrel egészül ki, lép szimbiózisba. Azokról a történetekről van szó, amelyek nem pusztán egy szituációt, és annak körülírását, aprólékos, szinte statikus ábrázolását hozzák, hanem azokról, amelyek megnyúlnak, formát öltenek, a narráció eszközeivel élnek, és általában egy egész emberöltőt, egy vagy több sorsot hurcolnak magukkal, vagyis szintén felsorolások: egy ember életének eseményeit számozzák be. Ezek az életek pedig Budapesthez vannak kötve, a nővároshoz. A város identitásának legfontosabb szempontja a nem kérdése: „Vannak női városok és vannak férfivárosok is, némelyikből csak hosszú tapasztalás révén derülhet ki, hová is tartozik, sőt, van olyan, hogy egy város az idő múlásával megváltoztatja a nemét, olykor csak apróságok döntenek, Budapest például egy hervadófélben szomorkodó asszony, aki időnként a sminkkészletéhez nyúl, s megrázza magát, ezt akárki megláthatja, ha a Dunára néz, a Margitsziget bozontjára, a melleket formáló budai hegyekre...” (29.). És egy nővel való hosszú együttlét majdnem azt jelenti, innen tovább nem is érdemes másra emlékezni, mint amit a múlt és a jelen együttesen kínál fel.
Nem baj, ha olvasás közben tovább lapozol, és a képeket átléped, mert valójában nem zárod ki őket, mint ahogy a szöveg is benned marad, ha csupán a képek ritmusa szerint lapozod ezt a könyvet. Archív és napjainkban készült felvételeket (Czabán György fotói) találsz ebben a könyvben, hogy az elmondhatóvá váló történetek pontosságát a kép adta kézzelfoghatóság erősítse, vagy a képek idegenségét a szöveg otthonossága, a reggeli ébredés pillanatainak megannyi leírása egyengesse. A képek szorosan a szöveg testébe ékelve, sohasem teljesen, hanem csak egy-egy részletükkel mondják, bővítik a történet lehetséges elágazásait.
A Ferenc József híd a Dunával – hogy a nevek, akárcsak a történetek, többféleségére hívjuk fel a figyelmet –, átellenben a Fővámház felvétele szerepel Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros című könyvének borítóján, mindazzal a kibontakozó érzékenységgel, amit a főváros átírásával felszínre hoz ebben a címben.
Elbeszélések, novellák gyűjteménye, vagy képeskönyv ez a kötet, a megnevezések ugyanúgy fölcserélhetőek, mintha egy város, egy nőváros valamelyik történetét mesélné az ember, miközben valaki magában már ugyanennek a történetnek egy másik változatát készíti elő titokban, és még csoda, ha nem szakítja türelmetlenül félbe a nekihevült mesemondót.

(Megjelent: A Hét)

2011. március 6., vasárnap

Állandósuló alakzatok prózája (Kerékgyártó György: Hegyi szakaszok szobakerékpáron)

Kerékgyártó György: Hegyi szakaszok szobakerékpáron. Magvető, Budapest, 2005.

Vagy arról van szó, hogy ugyanazon díszletek elé beépített szereplőket mozgat Kerékgyártó György, vagy az összefüggésnek egy olyan fajta láncolatára döbbent rá, ami óhatatlanul kikényszeríti belőle a szereplők életének összefűzését.
De ez nem minden.

Mert egyben a nevek mellé állandóan visszatérő leírásokat rendel (pl. Dusan Viconti, aki tudta, hogyan kell föladni; a hajnalt ébresztő Papageno Cosmas), és az egyre sűrűbbé váló előfordulások úgy rögzítik ezeket a furcsa, idegen csengésű tulajdonneveket, mintha csak betonba. 
Három nagyobb ciklusból áll össze a Hegyi szakaszok szobakerékpáron kötet, egy felvezető és egy záró novellával. Azért van jelentősége mindennek, mert úgy tűnhet, a két különálló, lebegő novella egy zárójel két szára kíván lenni, akkor is, ha kissé idegennek, furcsának, kevésbé összeköthetőnek hathat a három nagy ciklushoz viszonyítva. És az is világos lehet, hogy mindegyik novella – a kezdő és a záró – valamiféle megbékélés, belenyugvás helyszíne, az első a hó fehér színárnyalatainak a felsorolásával, majd a végső kijelentéssel („A hó fehérnek mutatkozott.”), az utolsó pedig egy szoba méreteinek a visszaállításával. Vajon miféle összefüggés betűzhető ki? Mit kell összeolvasnom ahhoz, hogy a zárójel elején csomósodó színárnyalatok az utolsó novella mondataiban visszahúzódó szobában is érzékelhető legyen? Leegyszerűsödésről van szó („A hó fehérnek mutatkozott.” vs. „Későre járt.”), vagy valami olyasmiről, ami továbbgondolhatóan nyitott maradt? Vagy csak sallangról, ami a kötet szerkesztettségét igyekszik kiszolgálni, vagy annak egyfajta látszatát? Úgy tűnik, ez így mind együtt érvényes. Mert a felvezető novellában sok minden felfedezhető, ami ezt a prózát jellemzi: aprólékosság, érzékenység, némi túlírtság, a túlírtságból hirtelen kiforduló, kristályosodó cselekmény, állandó ismétlés, csattanó, nyitott zárás stb. Ráadásul a harmadik ciklus legvégén a zöld szín árnyalatainak a felsorolása, a fehér mintájára, szintén a szereplők egymáshoz való viszonyának a megerősítésére szolgál.
Van azonban valami a ciklusok egymáshoz való (laza) viszonyában, ami ellentmondani látszik annak, hogy kezdőmondattól zárómondatig átgondolt kísérletről van szó. Vagy hogy ez kizárólagos lenne. Az első ciklus, az Egy ballon szárnyai tulajdonképpen egyetlen történet minden elemének a kidolgozása, mégpedig úgy, hogy mindegyik részlet egy külön novellában íródik meg. Így a történet, azon túl, hogy az összefüggés látszata szerint dolgozza egybe és köti össze a szereplők útvonalát, úgy válik terebélyessé, hogy egyszersmind a túlírtság látszatát is felfüggeszti pontosan az egyes novellák önállósága miatt. Mert a novellák külön-külön is értelmezhetőek. Ez a külön is értelmezhetőség az, ami megbontja a kötet egészére vonatkozó, átfogó szerkesztettség elméletét.

Az összefüggés meglátása viszont érdekes szerkesztési elv szerint valósul meg, mintha láthatóvá válna egy munkafolyamat a maga részleteiben. Ahogy a láthatóvá váló író egyenként felépíti a szituációkat, visszautal, átrendez, tologatja a szereplőket – anélkül, hogy reflektálna minderre a munkafolyamatra. Viszont a visszatérő, állandósuló elemek olyanfajta rögzítettséghez vezetnek, ami megelőlegezheti a kötet egészére vonatkozó elképzelések egy kiemelt szegmensét: nem szétírásról van szó, hanem az összetartó erő érvényesülésének szándékáról.
A középső ciklus, az Elégedjék meg a tanítvány! viszont már csak a novellák főszereplőjének személye révén kerekedik egésszé. Guido atya történetei ugyanakkor szintén a megbékélés formuláit keresik, a rend és a nyugalom megteremtésére törekednek, racionálisan és nem racionálisan mérhető cselekedetek megítéléseivel, mérlegeléseivel és a papi szerep játékos felülírásával. Guido atya, aki Isten nemlétének tételes bizonyításával teszi világossá az ördög nemlétét (ha nincs Isten, ördög sincs, ha nincs jó, rossz sincs alapon), hogy azután visszatérjen Istenéhez, Guido atya, aki előszeretettel futballozik, Guido atya, aki a püspökkel telefonon kommunikál és elkottyintja neki a Manchester-meccs végeredményét a mérkőzés tévés ismétlése előtt, és végül Guido atya, aki a szobakerékpár legnehezebb fokozatain vezekel, amiért pajzán történeteket válogat ki a Bibliából.
A harmadik ciklus, a Röppályák ünnepe egy szerelem története (csakúgy, mint az első). Nyüzsgő város, az első ciklus visszaköszönő díszletei előtt, két rivális gyerekkorba visszanyúló emlékeivel, és a végén szerelmük színésznőként való visszatérésével, amit viszont a sirályok raja jósol meg a parton felsorakozott városlakóknak.
Kerékgyártó György történetei könnyedek, de alaposan átgondoltak, így aztán a nevetésből meghökkenésbe vált át rögtön az olvasó, ha a befejezés csattanóinak kimunkáltságával találkozik. És azt említenem kellett volna: Kerékgyártó Györgynek ez az első kötete?
És azt: „Isten ott mosolygott mindenütt.”?

(Megjelent: A Hét) 

2011. március 5., szombat

"nem pedig visszasírni az irodalom hajdani vezérlőcsillag-szerepét" (Székelyföld, 2011. február)

Ha az észak-afrikai események tükrében, a Facebook korában azt kérdezzük, van-e az irodalomnak különösebb történelem-, de legalábbis történéseket befolyásoló szerepe, alighanem azt kellene válaszolnunk, hogy bizony nincs. Azon is elgondolkodhatunk, hogy vajon volt-e egyáltalán, s nem pedig utólag tulajdonítunk olyan nagy szerepet neki. Mert hogy 1848-nak (szép)irodalma van, az utólag született. A foganás pillanatát azonban nem lehet tagadni, ámbátor nem is a foganás a tárgy. Abban viszont, hogy ma hogy tekintünk az irodalomra, valószínűleg komoly szerepe van a nyolcvanas éveknek. És az, hogy mit gondolunk ma az irodalomról, azt érdemes egy mai író-olvasó találkozón, felolvasáson, irodalmi esten lemérni. (Persze, beszélhetnénk képzőművészeti kiállításról is.)



Selyem Zsuzsa kétségtelenül a fentiekből (is) kiindulva próbálja kijelölni a Székelyföld februári számában a kortárs erdélyi magyar irodalom újabb kontextusait. A Selyem által igényelt új helyzetei az irodalomnak a ma (nagy százalékban) gyakorlatban lévő irodalmi estek, író-olvasó találkozások kritikájából születik. "Ahhoz, hogy az erdélyi irodalom újabb, élhetőbb, barátságosabb helyeit megkeressük (vagy kitaláljuk), nem elég, hogy illusztratív szándékkal, felszusszanásképpen meghívunk a rendezvényünkre egy vonósnégyest, egy gitárost, vagy megkérünk egy színészt, hogy szavaljon pár verset. A romantikából ránk ragadt, szerzőt kultiváló szemléletet kellene leráznunk végre. Konkrétan azt a fellengzős hozzáállást, hogy a szerző félisten, de legalábbis mártír, utolsó mohikán a kultúra fellegvárán." - mondja Selyem. Ezzel szemben, vagy e helyett, a Szerzőnek állított mellszobor lebontását szorgalmazza. Egészen konkrétan a Kászonokban évről évre megszervezett összművészeti tábor, a Minimum Party tapasztalataiból kiindulva áhítozza a szabad, kedvtelésből, és nem kultúramentésből eredő olvasást és könyvvásárlást. Mint látjuk, egészen hétköznapi sejtjeire bontja vissza az irodalmat. A sejthetően a művészet gyökereihez visszatérő Minimum Party mint az irodalom újfajta kontextusa, bölcsője nem az olvasót, nem a szerzőt, hanem a résztvevőt állítja előtérbe.
Selyem Zsuzsa, aki mellesleg bevallottan az egyiptomi események facebook-os szerveződése miatt regisztrált a közösségi hálóra, kétségtelenül valós, élő problémákra hívja föl a figyelmet a Székelyföld februári számában. Általános történelmi befolyásoló szerep helyett óhatatlanul és kérlelhetetlenül az irodalomnak az egyén szabadságában betöltött szerepére fektetődik a hangsúly. Bár ha jobban belegondolunk, talán nincs is olyan nagy különbség a két szerep között.

2011. március 4., péntek

Mindenkori szélsőségek ellen (Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja)

„-Egyszer megtapiztam – mondja, s fejét szégyellősen félrehajtja. – Még a gimnáziumban... Szavai tompa dübörgésbe fúlnak, felettük, az elsötétülni készülő mélykék égen egy angol vadászrepülő raj húz szabályos kötelékben a tenger irányába.”


1971-ben, romániai megjelenésének évében valószínűleg sokan olvashatták, mára meglehetősen elfeledték, legalábbis kevés szó esik Kardos G. György regényéről, pedig egyáltalán nem lehet porosnak nevezni, üzenete igencsak időszerű. Persze, azzal is gond lehet, hogy Kardos G. nevét is kevesen ismerik. Kardos G. György 1925-ben született Budapesten, Radnóti Miklós egyik fölfedezettje, együtt vannak a bori táborban is, Radnóti bekerül a menetoszlopba, Kardos G. marad, jugoszláv partizánok szabadítják ki, sokáig közöttük él, majd az akkor is túlfűtött Izraelbe kerül, megtapasztalja az ottani helyzetet, aztán 1951-ben visszakerül Magyarországra. Az Avraham Bogatir hét napja 1968-ban jelenik meg, nagy siker. Egy évvel később újra kiadják, később németül, angolul, csehül és szerb-horvátul is megjelenik. További három regényt ír (Palesztína-trilógia), ám a legsikerültebb egyértelműen az Avraham Bogatir. Kardos G. György 1997-ben távozik az élők sorából, gyászbeszédét egyik tanítványa, Spiró György mondja.
Az Avraham Bogatir az 1947-es esztendő Izraeljében játszódik, a brit megszállás és a szélsőséges cionista szervezetek ostobaságait, szörnyűségeit és embertelenségeit írja le a főhős, Avrahim Bogatir hét napjának tükrében. Bogatir orosz zsidóként települ be Izraelbe, földművesként egy kibucban él és dolgozik családjával. Mint minden jó regény esetében egy látszólag egyszerű, csöppet sem bonyolult esemény ágyazza meg a történet alaphelyzetét, majd konfliktusát: Bogatir egy, a brit hatóságok elől menekülő elvakult, ostoba és fiatal terroristát fogad be  házába.
A regény problematikája az, és ez tökéletesen összeegyeztethető a főhős álláspontjával, hogy miként kerülhető el és miféle válaszok adhatóak mindenkoron a szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben. Hogy egy emberi élet értéke minden esetben több faji vagy bármilyen politikai/ideológia kérdésnél. Bogatir rendkívül emberire vett karakter, a szó jó értelmében, és hát a szerző válasza is ebben található meg a föntebb felvetett kérdésre. Ugyanakkor mégsem hurráoptimizmussal telített ez a regény, nyoma sincs benne a pátosznak. Ellenkezőleg, pontosan az van benne, hogy az elvakult emberi ostobaság sajnos mindig jobban tud érvényesülni a józan észnél.
Avraham Bogatir tragédiája, akár az antik hősök esetében, az, hogy a saját jó cselekedete (erénye) miatt bukik el. De azt is micsoda emberséggel fogadja! Haszontalan dolog elmondani egy regény végét, most mégis megteszem, mert nagyon jellemző és szép mozzanata ez a könyvnek. Bogatir és szomszédja, Jerahmiél a letartóztatásuk előtti pillanatban nem az egyébként hiábavalónak tűnő menekülésről, hanem egy fiatalkori, közös gyönyörű szerelmükről beszélgetnek. És akkor, ott abban a sötét pillanatban („Szavai tompa dübörgésbe fúlnak, felettük, az elsötétülni készülő mélykék égen egy angol vadászrepülő raj húz szabályos kötelékben a tenger irányába.”) Avraham Bogatir pirulva bevallja, hogy egyszer, a gimnáziumban letapizta azt a gyönyörű lányt (-Egyszer megtapiztam – mondja, s fejét szégyellősen félrehajtja. – Még a gimnáziumban...”). 
Fájdalmasan szép könyv, remekül megírt regény. Tessék a polcról előkeresni, a Kriterion Horizont sorozatában jelent meg! Talán még nem adták el az antikvárusnak.